Memento mori
– memento vivere!
Hányszor cselezlek még ki, te vén gazember, míg tényleg utolérsz...? ☠
1.
"Ugorj, ne gondolkodj" – mondta a szokásos, rosszban sántikálós, vásott kölykös, fejhangú nevetésével, vigyorogva, és én persze ugrottam is. Mennyi? hatévesen? az ember még bízik, nem feltételezik, hogy amit az apja mond, az esetleg nem a legjobb döntés.
Nyakig merültem a jeges vízben, azonnal átjárt az ezer tűnyi éles fájdalom, rúgkapáltam hogy a felszínen maradjak, de kristálytisztán megvan az érzés, ahogy a hideg elveszi a lélegzetem, és próbálom mondani, hogy nem kapok levegőt, és úgy érzem, megállt a szívem. Aztán végül mégse állt meg, és mégis kaptam. Kievickéltem a medence szélére, a januári zimankóba, nem éreztem a lábaim ahogy mentünk vissza a termálba. Jó lecke volt egy életre.
Hogy felelőtlen volt-e? Talán nem, talán csak egy másik generáció, akik még nem az internet ezer fórumán szorongva neveltek gyereket, és talán sosem hallottak még a hipotermiás sokkról.
2.
"Halljátok ezt a hangot?"
Teli talppal ugrott mégegyet, vigyorogva. Szerintem kettő, négy és hat lehettünk, ilyen kis sormintaként néztünk fel rá, ahogy a befagyott nádak között csúszkált. A tó jegén ismét végigfutott az a furcsa, elektromos ostorcsapásra emlékeztető hang.
"Ez a rianás."
Mutter nagyon nem volt boldog, mikor hazaérve lelkesen meséltük.
3.
Talán ezek a leges legelső emlékeim, azok a bizonyos homályos érzetek, amikről nem tudod, hogy valóban megtörténtek-e, vagy csak az anekdotális kollektív mesélgetés ültette bele a fejedbe. Három lehettem, takaróba csavar és visz ki az erkélyre, a metsző hidegbe, mert nem kapok levegőt. Fulladok. Nem lehetett rémisztőbb és borzasztóbb, mint az akkor még talán egyszem trónörökös, aki nem kap levegőt.
snitt
Késő este van, a kis vézna gyereksereg egyszerre lapít a sötét szobában. Nézzük a Terminatort. Meg a Csupasz Pisztoly nemtudomhányat. Meg a 80-as évek összes szennyfilmjét, amit a szüleink biztosan nem engednének, ha velünk lennének. De nincsenek, legalább ennyi a hely előnye. Nem egy szívderítő atmoszféra, körülbelül mint egy börtön, de ez így 6-8 évesen nem is tűnik fel szerencsére.
Mindenféle srác van: az agresszor dagi, lehet vagy kilenc, folyamatosan azt magyarázza, hogy techno-partit kell csinálnunk, mert a techno, az az igazi. Hallgatjuk a Scootert, ámulva nézem ahogy mozog a lábával rá. A nagy, kerek, nyársra húzott hordóhoz hasonló dob játéknál állunk, amire fel lehet állni a kapaszkodókkal, hogy azonnal kimenjen a gyerekek lába alól. Hol voltak még akkor EU-konform játszóterek... pár évvel a rendszerváltás után. Örültünk, hogy a porban volt mivel játszani a szanatórium udvarán.
Aztán ott volt a cigánygyerek, egészen mulya, vékonyka, fura hangon beszél, mint akinek nincs hangszála. Azt mondja, nádszállal próbált a víz alatt, csak az leszaladt és felvágta a torkát belülről. Frissen olvasós david attenboroughságom minden lelkesedésével mutatom neki az álskorpiókat a fa lehántott kérge mögött.
Meg a kisebbek. Mondják, ne ugorj a medencébe fejest véletlenül se. Volt itt egy a múlt héten is, suttogják, fejest ugrott a méteresbe, le is bénult azonnal.
Kiabálni tanulunk a vízbe, nyitott szájjal. Azt mondják, attól megerősödik a kis beteg tüdő.
Meg futjuk a coopereket. Kínzás a sok kis asztmásnak.
Mosdós, valahol Kaposvár és Dombóvár fele, félúton. Trabant kombival a világvége se lett volna messzebb. Rémálmaimban visszaköszön.
snitt
Budapest fényeit nézem fentről. Szól a természetfilmes csatorna, most tényleg Attenborough bácsi beszél az ismétlésben a fákról. "A faszövet nevű, hajszálvékony csövekből álló rendszerükkel juttatják el a vizet a gyökerektől a levelekig, kihasználva a kapilláris hatást".
A kis Józsika, tőlem balra, ágya elforgatva az enyémhez tolva, már alszik végre, miután három órán keresztül veszetten ordított a rózsaszín gyógyszer ellen, amit leerőltettek neki ma is, és végül sugárban hányta rám. Semmi gond, nem haragszom rá, hisz ő még kicsi, vagy három éves, én meg már nagy vagyok, legalább kilenc-tíz.
Nézek ki az ablakon, minden éjjel. Budapest fényei pislákolnak alattam, magasan vagyunk, a Sváb-hegyről jó a kilátás.
A kedvencem mégis az intenzív, kettővel mellettünk. Csuda félelmetes, de egyben érdekes is: vannak benne például vízfejűek, kefalo-valamik, szegény babák inkubátorban, a fejük meg mint egy túlérett óriási feszülő szőlőszem, áttetsző az erektől.
Nézem a város fényeit, és gondolkodom a jövőn. Nem is sejtem, hogy ha előre látnék, vajon láthatnám-e ugyanezeket a pislákoló fényeket huszon-, harminc-, akár negyvenévesen is.
Ki akarják vágni a fél tüdőm.
Nem engedik a szüleim, nem akarom én se. Láttam azt az idősebb srácot, össze volt drótozva a mellkasa hogy ne essen össze. Nem fog tudni futni többet, mondják, de örülhet, hogy él. Milyen élet az ilyen fél-élet, gondolom kilencéves fejjel.
4.
Taliándörögd, a teljes tejút látszik a nyárközépi forró éjszaka vidéki csöndjében. Ülünk a kényelmetlen padon, a fa asztalnál, kortyoljuk a sörünket. Kapolcson nem volt hely: a sátorra várok, amit a köves domboldalban vertünk fel vagy háromésfél óra kínkeserves, de legyőzhetetlen türelmével. Hisz meg kellett mutatnom neki, hogy bármit megtennék érte. Igaz, hogy a faszijával van itt, akinek a kigyúrt karja olyasmi vastag lehet, mint a combom, és a buszsofőrt "uram"-nak szólítja, meg határozott véleménye van Tarantino filmjeiről, akiről csak halványan sejtem akkor még hogy ki.
Ülünk a nyárestében, körülöttünk a partiélet, lassan éjfél és lekapcsolják a folyamatos zenét is.
Mesélem, nekem nem lesz hosszú életem.
"A testem egy börtön, mindig is az volt" - mondom pátoszos, szűzies húszéves jézusfejemmel, mélyen átélve a mondandóm teatralitását.
Várom, hogy elmehessünk aludni. Jobban mondva, hogy bekúszhassak kettőjük közé a ferdén felvert sátorba, életem egyik legabszurdabb éjszakájára. Mert máshol nem volt hely.
5.
Mindig az utolsó fordulónál, nyilván most is. Pedig ez a pálya ötpontos, vagyis a fordulási szögnek elégnek kellene lennie, hogy kezdőként is be tudd venni a kanyart, de a stég előtt, az utolsó kanyar sunyin megránt, és élesen repíti el az olyan szerencsétleneket, mint én. Sokadik esésem volt már ez, de a centripetális erő letépte a lábfejemről a bebújós, papucsos gyakorlódeszkát, és ahogy ekkora sebességnél a pozdorja-keménységű vízfelületbe csapódom, az éle teljes erővel a halántékomnak talál.
Semmi gond, élek, lebegek, összeszedem a wakeboardot, kiúszom a közeli kiszállóhelyre.
Nyúlok a tarkómhoz, fura, a fülem valahogy furán áll. Már állok sorba újra a stégen indításhoz két lélegzetvétellel később, és látom a kezemen a vért. Annyi adrenalin van bennem a wakeboard természetéből kifolyólag, plusz az egy perccel ezelőtti eséstől, hogy nem érzek semmit, csak a forróságot, látom a vért a kezemen, és hogy a fülem valahogy nem jól áll.
Kissé bizonytalan hangon kérdezem a stégen sorba állóktól, hogy izé, látnak valamit a fülemnél, a halántékomon? Minden oké?
Felhördülések, egy-két sikoltás, "uramisten", és az üzemeltető kis hercegek egyike, aki karon ragad, és már rángat is le, hogy ne rontsam el a boltot.
Már érzem, ömlik belőle a vér.
snitt
Ülünk a sürgősségin, már vagy három órája, a legvadabb esetek között. Mellettem egy megszúrt ember egy kerekes ágyon, amott valami rosszul járt cigánygyerek, amúgy tömve a váró.
"Tetanuszt mikor kapott utoljára? Jó, akkor az is lesz, Jutka. Igen, a porcot kettévágta, de ne aggódjon, összeragasztjuk, orvosi ragasztó, igen, majd nem szabad hogy víz érje úgy három hétig, nem moshat hajat, de nem fog látszani, szép egyenes vágás, ha szerencséje van forradás nélkül forr össze. Húzza le a nadrágját, adom az injekciót. A CT eredményt majd várja meg, hogy kizárjuk az agyrázkódást."
Igaza volt, a fülemen már nem látszik. Mögötte, a tarkómon még mindig érzem a szexi forradást. De ahogy Tyler Durden mondta, sebhely nélkül haljak meg?
Elkértem a CT felvételeket a koponyámról.
Odaadták egy CD-re kiírva.
6.
100 felett mutatja a tábor közepén kirakott hőmérő árnyékban, márpedig az celsiusra átszámolva se lenne kevés a kontinentális nyárban, de itt Connecticutban se, hiába gyűlnek azok a furcsa kavargó felhők, amikről én még huszonöt éves fejjel sosem hallottam itt az öreg kontinensen.
"Biztos, hogy nem fogok ilyen melegben hosszúban dolgozni" – fortyogom magamban. "A magyar gyerekek nem olyan kis csicska beszariak, mint ezek, mi csalánban születtünk és nőttünk fel, pár kis csípés biztos nem tart vissza semmitől!"
Aztán valahol csak belegyalogolhattam, a benzines fűkaszával a kezemben, egész nap az erdőszélen, golfkocsival fel-alá.
Kis jellegtelen futónövény.
Mint a borostyán, csak még annál is jellegtelenebb.
A növények titkosügynöke lehetne.
Poison ivy.
Lefordítva sokkal hülyébben hangzik, mérges szömörce.
Szö. Mör. Ce.
Újra és újra kimondom, de nem lesz tőle jobb.
Nem mulasztja el a múlni nem akaró viszketőrohamokat.
Vajon mikor kezdjek aggódni? Ha órákon keresztül vakarom a lábam, az már rossz?
Ha átterjedt a kezemre, a felsőtestemre?
Ha már az egész testem véresre vakartam?
Ha már x napja alig aludtam, mert abbahagyhatatlan viszketőrohamok jönnek rám egész éjjel?
Ott szóltam, mikor az ötödik? hatodik? reggel kinyitottam a szemem a faházunk szerény kis mosdókagylója felett, az emeleteságyról lebotorkálva, és nem láttam semmit. Az arcom olyan püffedt volt már, hogy a felfújódott szemgödreim mélyéről nem láttam ki.
Nem ismertek rám.
Valakit azonnal szalasztottak egy CVS-be. Itt van under the counter szteroid, Európában ez úri huncutság, csak orvos írhatná fel, de itt kiadják azonnal.
Különben a következő a tüdőödéma lenne, meg az anafilaxiás sokk.
7.
Mozog az egész erdő körülöttem. Botorkálok előre a vaksötétben, az elmúlt két hétben jól megismert köves úton, amin minden reggel végigvezettek minket, hogy a bő félórányira lévő Clausonne de Abbey romjain gyakorolhassuk a 12. századi vésőcsapásokat. Egy teljes napig nem értettem őket, míg ő ki nem jött velem, hogy vajon ki lehet az a Pierre, akiről egész nap szó van? Aztán mondta nevetve, hogy 'la pierre' az a kő.
Romtemplomot hamisítottunk a francia államnak.
A hét hat napján.
Önkéntesként.
A francia Hautes-Alpes közepén.
Gigantikus meggyűrődött sziklakanyonok között felsétálva a farmunkra, aminek neve La Fai 'struktúra' volt, rajta sincs a Google Mapsen.
A legközelebbi, pár lelkes Le Saix-ből.
Kosztért és kvártélyért.
Koreaiak, oroszok, francia társadalom-elhagyók, feketék, mexikóiak, és mi ketten, magyarok.
A nyelv fegyver, ha senki se ért titeket, a nap minden percében fennhangon beszélhetitek ki az összes többit, ami nagyon mókás időtöltés.
De ő most a mexikói Jézussal van.
Talán akkor voltam féltékeny egész életemben egyetlen egyszer, húszévesen.
Talán ez nem is féltékenység.
A tehetetlen dühöm hajt előre az erdő közepén, este 10-11 lehet, vaksötét. Még sohasem láttam ennyi csillagot, ilyen távol a civilizáció fényszennyezettségétől.
Minden érzékem felfokozott, az adrenalin percenként végigszáguld az ereimen, ezernyi nesz vesz körül, mintha minden bokorban lenne valami állat. Nem hiszem hogy valaha ilyen közel jártam volna ahhoz az elfeledett, tízezer éve mélyen bennünk szunnyadő ősi érzéshez, amit vadászó elődeink élhettek.
Mozog az egész erdő körülöttem.
Bele se gondolok, milyen állatok lehetnek, ha megtenném, már rég visszafordultam volna, úgy az első 100 méter után. Jól ismerem a sünök milyen agresszív csörtetésre képesek, de itt valami nagyobb dolgok mozognak, visítoznak, neszeznek szakadatlanul.
Nincs félelmetesebb, mint az éjszakai, vaksötét erdő.
Legalább az adrenalin felülírja a háborgó kis húszéves lelkem limerence-ének minden kínját.
Végre tisztul a terep: elérem az abbey-t a fenyődzsungel közepén. Megpihenek barátaim, a sok pierre között, a csillagfényben. Tökéletes pillanat, nem is lehetnék ennél távolabb a világ, a világom zajától. A moment of clarity.
Vajon feltűnik valakinek, hogy eljöttem?
Hát, nem voltak boldogok, nagyon nem.
Szerencsére akkor nem is értettem, miért kaptam ekkora szidást visszaérve.
Újabb húsz évnek kellett eltelnie, mikor újra találkoztam egy útkanyarban, immár nem a francia erdő, hanem a budai 12ker közepén egy hasonló, forró júliusi éjszakán hazafelé tartva, mit sem sejtve Az Állattal. Egyszer csak ott volt, a maga 120 kilójával, feketéllett a sötétben a sörtéivel. Mindig azt hittem az állatkerti élményeim alapján, hogy ezek ilyen kis kedves, térdig érő lények. De ez derékon felül érhetett. Az agyam egyetlen pillanat alatt kapcsolt ki, és tért vissza a tízezer évvel ezelőttről szunnyadó ösztöneihez – gondolkodás nélkül sprinteltem visszafelé.
Órákkal később gondolkodtam el csak rajta, elképesztő, hogy milyen bátor? vakmerő? idióta? az ember húszévesen.
8.
Mint feleennyi idősen, a 90-es évek béna kis Commodore64-re írt retro nosztalgia játékával, a Lemmings-el játszva, pont úgy nézhettünk ki.
Emlékszem, ahogy megállíthatatlanul masíroznak előre, a pusztulásba, a kis pixel lábaikkal, te pedig próbálod őket valahogy terelni, hogy a fele túlélje.
Ugyanígy sorjázunk elő a nassfeldi gerinc tetején, a tíz perccel ezelőtti nyitás után még lustán nyikorgó felvonó ajtaján át... egyenesen ki az éjjel betonkeményre és tükörsimára fagyott, ratrak által karcos jégre. Mert ez nem hó, ez jég, olyan lélektelenül kikezdhetetlen, mint a gyémánt.
Ha az eszkimóknak tíz szavuk van a hóra, akkor ezt vajon hogy nevezhetik?
"Ne lépj rá" hó?
Persze csatolunk, sisakot szorítunk, kesztyűt húzunk, mert mi mást csinálhatnának a kis lemmingek itt fenn a gerincen, a piros pálya tetején, nyitás után tíz perccel a mínusz tíz fokos süvítő szélben. Innen csak egyetlen út van: lefele. A felvonó kérlelhetetlen nyikorgással jár és pakolja ki az újabb és újabb baráti társaságokat, akik türelmetlenül torlódnak mögöttünk.
Nincs mit tenni, a kis lemmingek hezitálva, de elkezdenek lefelé csúszni – egészen bele a tíz méterrel lentebb már koordinálhatatlan jégfelületbe.
Pontosan, mint a Lemmingsben.
Sorba potyognak el a legjobb boardosok is, a fizika kíméletlen törvényei döntik le az embereket a lábukról, mint a dominókat sorban, nincs az a deszka vagy léc ami meg tudna állni ezen a tükörjégen.
Tíz méter után csúszik mindenki.
Lécek elszabadulva, botok szabadon.
Az első dolog, amit megtanítanak a snowboardosoknak, hogy SOHA ne engedjék, hogy elszabaduljon a deszkájuk, mert az egy lejtőn begyorsulva halálos fegyver.
Csúszok én is, először talppal a lejtő irányába, próbálok élt fogni, megállni, de nem megy, a fékezés irtózatos ereje megperdít, és immár fejjel lefelé csúszok, csúszok, egyre gyorsulva.
Háttal látom az egész eget, felfelé nézve, a szürke felhőréteget, miközben a fejem a völgy irányába mutat, és csak csúszok és csúszok, megállíthatatlanul, egyre növekvő sebességgel.
A gondolataim fénysebességgel száguldanak, "Ati, mit teszel, tenned kell valamit", a sebességem így csúszva is már egy teljes erővel tekert bicikliéhez hasonlít, tudom, kristálytisztán érzékelem, hogy ha bármi az utamba kerül, akkor egy reccsenés lesz az utolsó emlékem, nincs az az isten hogy ebből ne minimum intenzív legyen.
Ugyanígy csúszik az egész hegyoldal, körülöttem emberek tucatjai siklanak lefelé kontrollálatlanul, ordítva, segítségért kiabálva, összpontosítva hogy meg tudjanak állni.
Kis lemmingek, ki gyorsabban, ki lassabban, köztük lécek, deszkák, botok, sisakok, telefonok, a gravitáció kegyetlen úrként húz mindent a völgy felé.
Az adrenalin teljesen átjár, felettem az ég, alattam a jég. A felhőket nézve egy végtelen béke tölt el: ennyi volt, nem tehetek semmit, semmilyen hatásom sincs a dolgok alakulására, nincs irányításom a dolgok felett. Ha képes lennék hivőként érezni, ez lenne az a pillanat, amikor azt gondolom, "Isten kezében vagy".
Ehelyett visszatér kicsit a lélekjelenlétem, és Isten helyett a fizikába kapaszkodom: ha fejjel lefelé száguldva kétszáz méter alatt sem tudtam a boardom élét a jégbe vágni, akkor valami más lesz itt a megoldás ennek a lemmingnek: az intuícióm a súrlódásra teszi le a voksát a másodperc tört része alatt, és próbálom a testem, kabátom, kesztyűm minden atomját a földhöz nyomva a legnagyobb felületet alakítani ki, ösztönösen.
És ez használ is.
A sebességem csökken, lassan lassan megállok, elengedek magam mellett pár, még mindig teljes sebességgel lefelé csúszó szerencsétlent, és körbenézek ezen a csatatéren.
Egyszerre érzek hideget, forróságot, hálát hogy nem egy nyílt töréssel fekszem, és elmondhatatlan dühöt a felvonót üzemeltetőkre, amiért nem akarnak profitot veszteni a vállalhatatlan körülmények ellenére sem a síbérletekkel.
Mire leértünk valahogy, lekapcsolták a felvonót.
9.
"Majd azért ha most hazamegy, ne gyalog menjen fel a hatodikra. Igen, a szívinfarktus veszélye már ennyi idősen is szignifikáns, négy éjszaka után" – mondja a szokásos kedves, halk hangján, és aláírja a receptet. Altató.
Négy éjszaka.
Még gyakorló inszomniásnak is rekord.
Egy-egy kiesett éjszaka mindig megesik. Túlpörögsz mint egy búgócsiga, a napi kérdések, az elképesztően fontos munkahelyi határidős feladatok, a nőd hisztijei, a lakótárs ajtócsapkodása ahogy faltól-falig részegen hazaesik, ez kéremszépen már az élet, nem a kis kollégista részegségek utáni laza álomba szédülés. Másnap a jetlag meg az egésznapos szenvedés hogy mikor lesz már vége, villamoson haza már nem érint meg semmi és este hatkor alszol egy órát mint akit agyonvertek.
Kettő az az egyértelmű baleset. Nem történhet meg, mégis megtörténik. Annyira abszurd, annyira nevetséges, hogy másnap büszkén mesélgeted a kollégának az első emeleti konyhában, hogy te most kávét nem, mert már megint, és bezzeg így is bejöttél lenyomni a napot, mert a munka sztahanovi hőse vagy, és betegszabit adminisztrálni meg amúgy túl macerás, meg a dokid a város másik felén maradt amikor költöztél és akkormár inkább. És este már félsz, mint az ötvenes túlhajszolt felsővezető a prostinál az impotenciájával, hogy vajon sikerül-e.
Három a végső pánik biztos jele. Három az már baj. Három az már annyira túl sok, hogy kétségbeesel. Lassan mozogsz egész nap. Fáj a szíved. Levegős a fejed. Percekig gondolkozol azon hogy A vagy B menüt válassz ebédkor. Bármilyen szociális interakcióban a zöldségmódra bólogatás a legtöbb amit elvárhatnak tőled. Random érzelmi hullámok jönnek rád. Különösen érdekesnek találod a polc tetején heervadó fikusz levelei között lebegő elhagyott pókhálót a patikában, ahol fáradtan bólintasz, hogy igen azt kéred, igen tudod hogy gyógynövényes, kit érdekel csak hasson, igen tudod hogy lefekvés előtt egyet vagy kettőt. Kurvára kettőt. És rettegve fekszel le.
Négy kihagyott éjszaka után kívül kerülsz a világon. Semmi sem érdekes már, a nappal törékennyé válik, befelé figyelsz és próbálod annyira lassan venni a levegőt amennyire csak lehet, lassan közlekedni mint a nyugdíjasház ódon lakója aki mellől már kihalt a Rózsika és a Terike is tavaly, próbálsz nem koncentrálni az azelőtt soha át nem élt fizikai érzésekre, mint a határozott szívfájdalom, és a belső szerveid minden kis kordulására összerezzensz, hogy vajon itt a vég vagy mégse. Mintha a hétköznapi alvás a normális emberek kiváltsága lenne, különleges skill, amit valahogy elfelejtettél.
Négy éjszaka után nem bízod a véletlenre, feliratod amit fel kell, kiváltod, bólogatsz a patikárius néni szomorúan segítő szavaira, hogy ilyen fiatalon, és hogy ezt azért rendes meditációs technikákkal együtt kéne, és hogy függőséget okoz. Hát persze, tudod az összes mantrát, benzodiazepin, neurotranszmitterek, gamma-amino-vajsav, melatonin, REM. Egész nap készülsz rá, mint az űrhajós a kilövésre, halálfélelemmel és búcsúzással, ideje elaludni, olvasod a mellékhatásokat pedig nem kéne. Megtisztítod az ösvényt a káoszban, mert azt mondták hogy kábán még vécére se nagyon, bekészíted a vizet magad mellé, aztán bedobod azt a három milliméteres kis tablettát és vársz. Pete Tong - szíved majd kiugrik a félelemtől.
Utolsó gondolatként beugrik hogy hatévesen a szekrény aljában rejtegetted a csokit és hogy Fixxxert az összeismertető táborban számháborúban láttad meg először tízévesen amikor rádrontott, te meg a fűben feküdtél és döbbenten nézted a vért ahogy épp azt próbáltad ki hogy az a kemény fűszál tényleg elvágja-e az ujjad.
Aztán a sötétség. Vagyis még ezt sem tudod, csak valahol félúton elvágják a szalagot. És alszol végre.
10.
Tudom, érzem, hogy ez jellemformáló pillanat: mikor jutsz el odáig, hogy felhívd a mentőt életedben először, mikor jutsz el addig, hogy feladod, nem lesz jobb, már nem a te kezedben az irányítás, jöjjenek, csináljanak valamit, bármit.
Pedig három héttel azelőtt még a lábadon mentél haza, miután lecsorgott az infúzióban az a nem sok vizet zavaró koktél, a görcsoldós és fájdalomsillapítós sóoldat. Sötét van a folyosón, végig emberek fekszenek mindkét oldalt, mint egy háborús óvóhelyen, köhögnek, hörögnek. Covid van, nincs kapacitás ilyen holmi kis vakbélgyanúra. Itt írja alá, hogy saját felelősségre, balra a kijárat. Jéghideg a decemberi éjszaka, ahogy a saját lábamon sétálgatok haza. Talán mégsem vakbél, ha így elmúlhat.
snitt
Szakad a hó, a teheneket fotózom Udvari közelében valahol a túrajelen, csúszkálok a csontkeményre fagyott pocsolyákon, és egy havas padra írom a szivet és a nevét. Három héttel később vagyunk, érzem hazafelé a folyamatos rossz érzést az oldalamban, mintha egy tégla lenne beépítve az alhasamba, és most nem vár otthon az airbnb-ben, hogy a földön aludva a telefonját felhangosítva megmentsen.
Egyedül vagyok.
Egyedül megyek ki, újra és újra, görcsökbe görnyedve üldögélni oda, ahova a király is gyalog jár, és gondolkodom, milyen megalázó ez így. Ez már lehet mégsem ételmérgezés, vagy covid, ha hetek óta tart. A pollo di crema rizottóm maradékát eltenni sincs erőm, elvergődök a két házzal mellettem lévő patikáig, és megveszem életem első no-spáját, amiről mindig azt gondoltam, csak nők vásárolják.
snitt
Látom az arcukon, ez a legfélelmetesebb: látom a gondterhes pillantásokat, a visszafogott, óvatosan megfogalmazott félmondatokat, hogy még nem tudni semmit, és akkor most adnak görcsoldót meg infúziót, mert reggel lesz csak ultrahang. Hogy ne aggódjak, de nem tudni. És jó hogy hívtam, és lehet hogy pár órával később már nagyon nagy gond lett volna, vagy épp már semmi.
snitt
Nem tudom mi az utolsó gondolatom, ahogy állank körülöttem, és néznek rám, mint egy ufón elrabolt földlakóra, mint egy tárgyra, csupa maszkban, bippelő gépekkel, talán többórás beavatkozásra készen, komoly arcokkal. De közben, vagy talán már az altatásból ébredezve félig működő agyfunkciókkal az első gondolatom, mintha egy álomból ébrednék, vagy még mindig álmodnék, az udvarii túrajel ahogy suhanok a havas tájban, és azon gondolkodom, udvarii, hawaii. Fenyők jobbról, balról, a havazás békéje, és az érzés, hogy vajon látom-e ezt még. Látom-e még a barna tehenekről készült fotóim.
snitt
Egyedül fekszem a szobában, a két drain cső az oldalamból, a gyomorszonda az orromból áll ki, karistolja a gyomromat belülről a vége. Sikeres volt a műtét, jó volt a tipp, tényleg vakbél volt, íleuszos. Igen, nem volt biztos hogy lekerülök arról az ágyról, ha mégse az. Sajnos nem lehetett laparoszkóposan, teljes hosszanti 30 centis vágás lett.
Napok óta nem aludtam, ilyen körülmények között lehetetlen. A szomszéd szobából tepsin viszik ki a bácsit aki két napja kapta el a covidot, egy másikat az ágyhoz szíjaznak, mert kóborol éjjelente, most ehelyett csak ordít, órákon keresztül. Besétál egy rakás nővér és a főorvos, állnak körülöttem, aztán snitt, képszakadás, és már megint belémhasít a pszichotikus pánik érzése, hogy az előző fél perc megint nem történt meg. Hallucinálok a többnapos alváshiánytól, megint, vagy ötvenedszerre. Nem tudom megszokni, teljesen életszerű, aztán egy pislantás, és kiderül, hogy mégse történt meg. Egész napokat ki-be csusszanok az álom és ébrenlét határmezsgyéin ide és oda.
snitt
Az első felállás, vagy egy hét után. A lábaim mintha kocsonyából lennének, alig akarnak megtartani. Literally zéró erőt érzek. Lépek pár lépést az ablak felé, kinézek, szilveszter után van. A nővér korholóan mondja, "már nagyon ideje volt, aki nem kezdi el, nem áll fel, az sohasem fog".
11...?
Vajon ez mind csak az áldásom és átkom, a heightened threat-perception és hiperkogníció? Vagy tényleg annak adatik ilyen erős életösztön, akit ennyiszer emlékeztettek? Az elmúlás lassú folyamat, egy életen keresztül tart, csak a legtöbben nem tudnak róla. És vajon milyen lesz az utolsó találkozásunk? ☠