TALÁLKOZÁSOK

Dia de los Muertos

Egy esős éjszaka Barcelonában

Egy történet a halálról és az életről mexikói szemmel, és arról, hogy még a legrövidebb találkozás sem lehet meaningless, értelmetlen.

Valamikor a hosszú, késő őszi estéken történhetett, amikor Barcelona utcáit az éves nagy esőzések áztatják. Az élet persze nem áll meg, csak a turisták lesznek sietősebbek; a spanyolok ekkor is odakint állnak a helyek előtt éjszakábanyúlóan, és élik az életet. Pura vida.

Három quartier, a Barceloneta, El Born és a Barri Gotic határán laktam, ezeken kóboroltam holdkórosként minden este, megbabonázva a nedves köveken végigfolyó neonfénytől. Odakint hűvös volt, de a mi kontinentális érzetünknek enyhe, a lakásokban viszont alig pár fokkal melegebb csak, mivel tengerparti városokban a fűtés nem megszokott. Paradox módon jobb volt kint lődörögni, mint bent vacogni. Éjszakánként olyan hideg volt, hogy rutinszerű mozdulatommá vált félálomban átforduláskor először meglehelni a párnám, hogy ne fázzon a fülem a kihűlt párnán. A központi fűtés csak a csóró Kelet-Európa luxus alapfelszereltsége.

A lakásokban a használt oldalakon seftelt, áramzabálósan költséges állóradiátorok mellett pulcsiban, pokróc alatt kuporgó turisták és utazók hideg ujjakkal nyomkodták az ismerkedős appokat. Megszokottabb nyitószövegnek számított (férfi és női oldalról is!) a “hogyan éljünk túl ilyen hidegben egyedül” és “éjszakai felmelegítő partnert keresek” szövegek konyhai spanyol megfelelői.

Valahogy így kezdődhetett Carmennel is, a mexikói lánnyal. Közel volt, és a szokásos pármondatos kötelező körök után élő találkozót ajánlott. Azonnal. Ez nem annyira volt megszokott még partiváros Barcelonában sem, de a férfiaknál is létező pszicho-radarom semmi rosszat nem jelzett, abszolút intelligens nő volt a profilja alapján. Vettem is a kabátom és elindultam ki a szakadó esőbe - ha menni kell, hát menni kell. Egy italból nem lehet semmi rossz, legfeljebb beszélgetünk egy jót és hazamegyünk.

Az este részletei valami furcsa álomhoz hasonlóan összefolynak, mint a neonfények a gótikus negyed utcakövei közt hömpölygő esővízben. Azt hiszem, egy bárban találkoztunk pár utcával arrébb. Könnyű dolga volt, latinaként még ennyi idő után is ő számított magabiztos helyinek a spanyol nyelvű közegben, én guiri-ként még mindig csak tanulgattam a spanish way of life-ot. Szomorú barna szeme volt, finom mozdulatú kezei, körüllengte valami különös atmoszféra, de minden tagjából sugárzott az élet, mint aki számára nem létezik holnap, mint aki búcsúzik az esőáztatta világtól. Nem tudom mennyit ihattunk, felrémlik egy félig nyitott, zsúfolt táncolós hely, ahol bármennyi alkohol után sem tudott rávenni a tango-ra (máig meggyőződésem hogy latin táncok csak a latino-knak állnak jól, guiri-knek borzasztó erőltetett), végül hozzá vettük az irányt.

Barcelonában már akkor is (majd tíz éve) olyan drágán adták az albérleteket, ha egyáltalán talált az ember, hogy teljesen megszokott volt, hogy az emberek negyven felett is együtt laktak. Mint Kelet-Európában a kollégisták. Mindig csodálkozott is akinek meséltem helyben, hogy otthon egyedül lakom egy kisgarzonban - “hogy tudjátok ezt ti megfizetni?”. Carmennek csodaszép lakása volt, nem az a kis klasszikus nyomorgós egy-egy szoba, amit az emberek Barcelonában általában megengedhettek. Nem emlékszem már kristálytisztán, hogy vajon egyedül lakott, vagy mióta is, azt hiszem egy hosszabb periódus (barcelonai viszonylatokban = pár hónap) után lehetett. Csomagokban álltak a dolgok, mintha készülne. Nagy üvegablakok néztek Barri Gotic utcáira, és növényekkel telt meg a lakás; meleg volt, ami fűtést jelentett, a város ritka luxusát, klímás lakást.

Hogy miről beszélgettünk, csendben, nem sietősen, meg-megállva, kontemplálva, már nem tudom. A konyhaajtó bejáratát támasztottam egy italt melengetve a kezemben, és ő vacsorát sütött nekem, nekem, a tetovált kelet-európai srácnak, akit pár órája ismert csak meg, és aki még csak meg se tudta táncoltatni rendesen a latin bárban. Frissen sistergő, forró vacsorát kaptam tőle, hogy mit, már elveszik, mint az álom amire ébredés után még emlékszel, de aztán eltűnnek a részletei, csak tudod hogy megtörtént. Carmen szomorú volt, amit egész este csak halványan érzékeltem, a tudatom hátsó részén valahol, és akkor értettem csak meg miért, amikor a vacsora után kézen fogott, rám nézett, és kimondta azokat a szavakat. “My father died yesterday. Now let’s not waste more time. My flight is in a couple of hours, I must call a taxi for 4am”.

Hajnal 4-kor újra kint voltam az eső utáni csendes utcákon, sétálva haza a macskaköveken, és próbáltam felfogni ezt a találkozást. Hogy mi is történt alig pár óra alatt, amíg egy villanást kaptam valaki életéből.