TALÁLKOZÁSOK

Coincidence is better than an appointment

Egy reptéri találkozás története — el nem készített képek

Lassan tíz éve történt, a Karlsruhe-i reptéren vártam épp a gépemet hazafelé, ami persze késett, nem is keveset, ha jól emlékszem olyan 3–4 órát. Olyan sok reptéren jártam azóta, hogy csak homályos emlékeim vannak az egészről, de úgy rémlik, hogy FKB egészen pici reptér, így hamar ki lehet maxolni a duty-free boltok nézegetését. Így az a pár másik utas, akivel Merle Madrapurjához hasonlóan ilyenkor egy helyre kényszerülsz, hamar az egyetlen lehetőség lesz a lassan vánszorgó idő elütésére.

Nem tudom melyikünké volt az első szó, de pont így kezdtem el beszélgetni a hijábos marokkói nővel.

“Coincidence is better than an [a thousand] appointment”

— ezt mondta: egy marokkói mondás arról, mennyivel értékesebb lehet egy véletlen találkozás, mint sok megbeszélt.

Mert az emberek valójában sosem teljesen véletlenül futnak össze, a karmátok minden előzménye terelt titeket arra az egyetlen útra a milliónyi lehetséges jövő közül, hogy épp ott és akkor találkozzatok.

Nem emlékszem miről beszélgettünk a várakozás hosszú óráin át, valószínűleg kulturális különbségekről, de végül megadta nekem az egyik facebook profilját. A másikat ugyanis a férje ellenőrzi, akinek nyilván nehezen tudná kimagyarázni, miért beszélget random reptereken megismert srácokkal. A történetben nem volt mögöttes szándék, vagy a párórás találkozás meghosszabbításának motivációja, természetesen nem is írtunk egymásnak ezek után. Megmaradt az egész egy futó beszélgetésnek két idegen között egy reptéren, valahol a dimenziók közötti átmeneti zónában. Azt nem tudom neki mit jelentett ez, valószínűleg kis kitörést az európainál talán valamivel kontrolláltabb környezetéből; a maximum biztonságos kalandot, ami még jó érzéssel tölti el az embert, de nem okoz galibát.
Azért a férjének remélem nem mesélte el.

A fenti sztori tíz éven keresztül fel sem merült az emlékezetem mélyéről, most is csak az el nem készített képeimről ugrott be. Ha most történt volna ez, talán megkérdezném, enged-e lőni egy portrét. Így teljes lenne a történet, belefagyva a fotó örökkévalóságába, a facebook kontakt helyett. Kicsit sajnálom, hogy akkor a kis gagyi point and shoot digi Canon PowerShot-ommal a kezemben ez még nem jutott eszembe.

Igazi fotósnak lassan érik meg az ember, és ennek semmi köze sincs a géphez a kézben.