Senki sem sziget

A találkozás D-vel úgy történt, ahogy történnie kellene mindig: nagyjából két sort beszéltünk a méhecskés appon, épp csak annyit hogy pont a fővárosban járok, és szabad a reggelem, az Astorián leszek, megihatunk valamit. Ahogy olvasom, ez lesz az új dating trend (Breeze, match után nem enged chatelni csak találkozni), mert az embereknek elege van már a sziamizukból, a sehova se tartó félbehagyott beszélgetésekből, a ghostolásból.

Szóval ültünk a kifelé bámulós kávézómban ahol mindenki amúgyis külföldi, és hallgatom a meglepően mély hangját az enyhe de karakteresen karcos szláv akcentussal. Amikor valaki belefeledkezik egy hosszabb összefüggés kifejtésébe. Nagy egyetértésekben vagyunk, hogy a dating így 2025-re mennyire elkurvult értelmetlen lett, és hogy az emberek mintha elfelejtették volna a kapcsolódás alapvető képességét ennyi képernyő között. Hogy milyen nevetséges hogy konkrét célokra, igényekre keresünk embert, bárkit, mint egy pozícióra. A sok “csak komolyat”, a red flag vadászat mint nemzeti sport, az elváráslistákkal kávézókba jövőbeli férjet interjúztatni beülők. És akkor elmesélte ezt a párhuzamot, és nem emlékszem mikor hallottam ilyen jót.

A délszláv háború idején volt gyerek Szerbiában, a 90-es években, kicsit hasonlóan mint ma az ukránok, csak nem volt konkrétan felettük front. Volt viszont hiperinfláció, amikor az apja mérnöki fizetése egyik napról a másikra annyit ért, hogy egy buszjegy már nem jött ki belőle. Az emberek sorban álltak kenyérért, de cukrot például már csak a szomszéd városban lehetett találni. A pénz így hamar kikerül a hétköznapokból mivel haszontalan, de az élet folytatódik és muszáj valahogy megtalálni a túlélés útjait. A túlélés érdekében pedig meg kell tanulni kooperálni: az emberek elkezdtek pénz nélkül csereberélni — valakinek x terménye volt, a másik adott érte y-t. Ez olyan szintű kollaborációt igényelt, hogy már gyerekként megtanulta, hogy 1. mindenkivel jóban kell lenni, kedvesnek, barátságosnak, mert ezen múlik a boldogulás 2. minden emberrel ki lehet alakítani valamilyen kapcsolatot, mindenki “jó lesz valamire”, de kevésbé opportunistán hangzik ha azt mondjuk, minden embernek meg lesz a helye előbb-utóbb a szociális hálódban, és 3. az hogy legyen egy nagyon erős, kiterjedt és megtartó szociális hálód elképesztően fontos. Mert egyetlen ember sem sziget.

Ezeket a gondolatokat lehetne átplántálni a 90-es évek délszláv háborújából 2025-be, és újra megtanítani a ma dating kultúrájával. Hogy így is lehet ismerkedni, és akkor valami egészen más atmoszféra lesz belőle, a mostani gender war helyett, amikor mindenki őrülten magányos, mert teljesen szigetként létezünk.

Két és fél órát beszélgettünk D-vel egymás szavába vágva, aztán mindenki hazament, bejelöltük egymást, és end of story — itt találtuk meg egymás helyét a szociális hálónkban, mert a situationshipes korszakunkból már mindketten kinőttünk. De minden ilyen beszélgetésből elképesztően sokat tanulok.