Valamikor a hosszú, késő őszi estéken történhetett, amikor Barcelona utcáit az éves nagy esőzések áztatják. Az élet persze nem áll meg, csak a turisták lesznek sietősebbek; a spanyolok ekkor is odakint állnak a helyek előtt éjszakábanyúlóan, és élik az életet. Pura vida.

Három quartier, a Barceloneta, El Born és a Barri Gotic határán laktam, ezeken kóboroltam holdkórosként minden este, megbabonázva a nedves köveken végigfolyó neonfénytől. Odakint hűvös volt, de a mi kontinentális érzetünknek enyhe, a lakásokban viszont alig pár fokkal melegebb csak, mivel tengerparti városokban a fűtés nem megszokott. Paradox módon jobb volt kint lődörögni, mint bent vacogni. Éjszakánként olyan hideg volt, hogy rutinszerű mozdulatommá vált félálomban átforduláskor először meglehelni a párnám, hogy ne fázzon a fülem a kihűlt párnán. A központi fűtés csak a csóró Kelet-Európa luxus alapfelszereltsége.

A lakásokban a használt oldalakon seftelt, áramzabálósan költséges állóradiátorok mellett pulcsiban, pokróc alatt kuporgó turisták és utazók hideg ujjakkal nyomkodták az ismerkedős appokat. Megszokottabb nyitószövegnek számított (férfi és női oldalról is!) a “hogyan éljünk túl ilyen hidegben egyedül” és “éjszakai felmelegítő partnert keresek” szövegek konyhai spanyol megfelelői.

Valahogy így kezdődhetett Carmennel is, a mexikói lánnyal. Közel volt, és a szokásos pármondatos kötelező körök után élő találkozót ajánlott. Azonnal. Ez nem annyira volt megszokott még partiváros Barcelonában sem, de a férfiaknál is létező pszicho-radarom semmi rosszat nem jelzett, abszolút intelligens nő volt a profilja alapján. Vettem is a kabátom és elindultam ki a szakadó esőbe - ha menni kell, hát menni kell. Egy italból nem lehet semmi rossz, legfeljebb beszélgetünk egy jót és hazamegyünk.

Az este részletei valami furcsa álomhoz hasonlóan összefolynak, mint a neonfények a gótikus negyed utcakövei közt hömpölygő esővízben. Azt hiszem, egy bárban találkoztunk pár utcával arrébb. Könnyű dolga volt, latinaként még ennyi idő után is ő számított magabiztos helyinek a spanyol nyelvű közegben, én guiri-ként még mindig csak tanulgattam a spanish way of life-ot. Szomorú barna szeme volt, finom mozdulatú kezei, körüllengte valami különös atmoszféra, de minden tagjából sugárzott az élet, mint aki számára nem létezik holnap, mint aki búcsúzik az esőáztatta világtól. Nem tudom mennyit ihattunk, felrémlik egy félig nyitott, zsúfolt táncolós hely, ahol bármennyi alkohol után sem tudott rávenni a tango-ra (máig meggyőződésem hogy latin táncok csak a latino-knak állnak jól, guiri-knek borzasztó erőltetett), végül hozzá vettük az irányt.

Barcelonában már akkor is (majd tíz éve) olyan drágán adták az albérleteket, ha egyáltalán talált az ember, hogy teljesen megszokott volt, hogy az emberek negyven felett is együtt laktak. Mint Kelet-Európában a kollégisták. Mindig csodálkozott is akinek meséltem helyben, hogy otthon egyedül lakom egy kisgarzonban - “hogy tudjátok ezt ti megfizetni?”. Carmennek csodaszép lakása volt, nem az a kis klasszikus nyomorgós egy-egy szoba, amit az emberek Barcelonában általában megengedhettek. Nem emlékszem már kristálytisztán, hogy vajon egyedül lakott, vagy mióta is, azt hiszem egy hosszabb periódus (barcelonai viszonylatokban = pár hónap) után lehetett. Csomagokban álltak a dolgok, mintha készülne. Nagy üvegablakok néztek Barri Gotic utcáira, és növényekkel telt meg a lakás; meleg volt, ami fűtést jelentett, a város ritka luxusát, klímás lakást.

Hogy miről beszélgettünk, csendben, nem sietősen, meg-megállva, kontemplálva, már nem tudom. A konyhaajtó bejáratát támasztottam egy italt melengetve a kezemben, és ő vacsorát sütött nekem, nekem, a tetovált kelet-európai srácnak, akit pár órája ismert csak meg, és aki még csak meg se tudta táncoltatni rendesen a latin bárban. Frissen sistergő, forró vacsorát kaptam tőle, hogy mit, már elveszik, mint az álom amire ébredés után még emlékszel, de aztán eltűnnek a részletei, csak tudod hogy megtörtént. Carmen szomorú volt, amit egész este csak halványan érzékeltem, a tudatom hátsó részén valahol, és akkor értettem csak meg miért, amikor a vacsora után kézen fogott, rám nézett, és kimondta azokat a szavakat. “My father died yesterday. Now let’s not waste more time. My flight is in a couple of hours, I must call a taxi for 4am”.

Hajnal 4-kor újra kint voltam az eső utáni csendes utcákon, sétálva haza a macskaköveken, és próbáltam felfogni ezt a találkozást. Hogy mi is történt alig pár óra alatt, amíg egy villanást kaptam valaki életéből.

A találkozás D-vel úgy történt, ahogy történnie kellene mindig: nagyjából két sort beszéltünk a méhecskés appon, épp csak annyit hogy pont a fővárosban járok, és szabad a reggelem, az Astorián leszek, megihatunk valamit. Ahogy olvasom, ez lesz az új dating trend (Breeze, match után nem enged chatelni csak találkozni), mert az embereknek elege van már a sziamizukból, a sehova se tartó félbehagyott beszélgetésekből, a ghostolásból.

Szóval ültünk a kifelé bámulós kávézómban ahol mindenki amúgyis külföldi, és hallgatom a meglepően mély hangját az enyhe de karakteresen karcos szláv akcentussal. Amikor valaki belefeledkezik egy hosszabb összefüggés kifejtésébe. Nagy egyetértésekben vagyunk, hogy a dating így 2025-re mennyire elkurvult értelmetlen lett, és hogy az emberek mintha elfelejtették volna a kapcsolódás alapvető képességét ennyi képernyő között. Hogy milyen nevetséges hogy konkrét célokra, igényekre keresünk embert, bárkit, mint egy pozícióra. A sok “csak komolyat”, a red flag vadászat mint nemzeti sport, az elváráslistákkal kávézókba jövőbeli férjet interjúztatni beülők. És akkor elmesélte ezt a párhuzamot, és nem emlékszem mikor hallottam ilyen jót.

A délszláv háború idején volt gyerek Szerbiában, a 90-es években, kicsit hasonlóan mint ma az ukránok, csak nem volt konkrétan felettük front. Volt viszont hiperinfláció, amikor az apja mérnöki fizetése egyik napról a másikra annyit ért, hogy egy buszjegy már nem jött ki belőle. Az emberek sorban álltak kenyérért, de cukrot például már csak a szomszéd városban lehetett találni. A pénz így hamar kikerül a hétköznapokból mivel haszontalan, de az élet folytatódik és muszáj valahogy megtalálni a túlélés útjait. A túlélés érdekében pedig meg kell tanulni kooperálni: az emberek elkezdtek pénz nélkül csereberélni — valakinek x terménye volt, a másik adott érte y-t. Ez olyan szintű kollaborációt igényelt, hogy már gyerekként megtanulta, hogy 1. mindenkivel jóban kell lenni, kedvesnek, barátságosnak, mert ezen múlik a boldogulás 2. minden emberrel ki lehet alakítani valamilyen kapcsolatot, mindenki “jó lesz valamire”, de kevésbé opportunistán hangzik ha azt mondjuk, minden embernek meg lesz a helye előbb-utóbb a szociális hálódban, és 3. az hogy legyen egy nagyon erős, kiterjedt és megtartó szociális hálód elképesztően fontos. Mert egyetlen ember sem sziget.

Ezeket a gondolatokat lehetne átplántálni a 90-es évek délszláv háborújából 2025-be, és újra megtanítani a ma dating kultúrájával. Hogy így is lehet ismerkedni, és akkor valami egészen más atmoszféra lesz belőle, a mostani gender war helyett, amikor mindenki őrülten magányos, mert teljesen szigetként létezünk.

Két és fél órát beszélgettünk D-vel egymás szavába vágva, aztán mindenki hazament, bejelöltük egymást, és end of story — itt találtuk meg egymás helyét a szociális hálónkban, mert a situationshipes korszakunkból már mindketten kinőttünk. De minden ilyen beszélgetésből elképesztően sokat tanulok.

Sétáltunk De Wallen, a piroslámpás negyed kanálisainak partján. Az ideözönlő botrányturisták által hízlalt kacsák totyogtak ki a vízből és nyújtogatták nyakukat a varázssütis morzsákat potyogó sütőpapír után, amibe a csokis alja ragadt. Le is fotóztam az egyiket, de a kameraszoftver a csőrét a fake háttérnek sorolva elmosta. Vicces látvány volt, pedig még semmit sem éreztem a sütiből. Okosabbak voltunk, mint előző nap: éhgyomorra faltuk be, mielőtt a beülős thai-vietnámi fúziós étterem felé vettük volna az irányt.

Alberttel ott keresztezte karmánk egymás útját, amikor pár napig a legnagyobb lábon éltem épp — volt egy albérletem otthon a Jászain, egy szobám fél évre a Barcelonetán, és egy párnapos Mallorcán, átutazóban az enyhe, esős decemberben, a két amazonnal. Ekkor olvastam az első kötelezően startuposan networkölős bemutatkozását email formában, amit a hírlevélre írt. Az állóhajó, ami a barcelonetai yachtkikötő közepén ringva munkahelyszínemként szolgált (szégyentelen high life), minden héten bemutatott egy-egy izgalmasnak feltupírozott hipster arcot a közösségi irodából, hogy az emberek ne csak hipermenő idegenekként tébláboljanak egymás mellett a szeletelt uborkákkal ízesített vizes palacknál a napsütötte fedélzet közepén a konyhában. Így került az én kedves arcom is az épp aktuális hírlevél emberkufár helyére valami kínos régi képpel, meg azzal az háromnegyedóra izzadságával összeszenvedett öt mondatnyi hazugsággal, hogy ki is vagyok, mit csinálok és miért elképesztően különleges az életem. Barcelona egy kicsit olyan mint egy európai New York: mindenki jött valahonnan és tartott valahová (kivéve az őslakos katalánokat akik hetente tüntettek valami ellen), és az identitás volt MINDEN. Tökmindegy, hogy a spanyol birodalomban szerencsét próbáló latina voltál, tíz éve baszkföldön élő román, vagy a barcelonai magyarok facebook csoportjában egymást tiltogató földi, a kikötő fehér kerítésének innenső oldalán mindenki különlegesnek számított. Mint valami díszes báli felvonulás álarcosai Velence fénykorában. A Moll de la Barceloneta amúgyis egy külön világ: a kerítés külső részén az hamis brandelt cipőiket és táskáikat szőnyegeikre rakó manterók, illegális fekete bevándorlók, akik egy-egy Guardia Urbana razzia alkalmával csak összefogták a kendőik sarkait és már ugráltak is át a metró forgókapuján; a másik felén, a végtelen hosszú pálmafás park túlsó végén álló megostromolhatatlan kapun belül pedig a kikötői loafer cipőikről és ingnyakú aranyláncos pólóikról messziről felismerhető pijo-k, pakolászva be az új borszállítmányt szigorúan mezítláb a tatra lépve. Két világ egy karnyújtásnyira, a legbőszítőbb luxus és a feketebőrű illegalitás. Reggelente a kapu melletti kis katalán kávézó banánkenyerével felpakolva, amit a vidám bibircsókos néni mindig nagy “hola, cariño” felkiáltással szolgált ki, a gördeszkámon cruiser boardomon végiggurulva a part melletti hullámokon billegő hajók alatt én kicsit a két világ közös zabigyerekének éreztem magam - se ide, se oda nem tartoztam, turista sem voltam, de helyi sem, csóró, de mégis a yacht tetején macbookjával az otthoniakat pukkasztó, idegesítő kis dzsentri. Épp elég sztájl szorult ebbe az imidzsbe, hogy a coworking megkeressen, hogy kiemelne a hírlevélben, hátha majd valaki felkeres ezután, hogy dolgozna velem. Egy buborékvilág kötelező kelléke voltam, a nagybetűs startup életérzés biodíszlete.

Hát valahogy így írt rám Albert egy héttel később, amikor én már az alacsonyan lógó felhős mallorcai ég alatt botladoztam le amazonjaim vezetve Port de Soller kikötője felé. Az a fajta lelkesedés sütött abból ez első emailből amit a túrajeles ösvényen lefelé lépegetve olvastam, amitől az ember azonnal kicsit hátrahőköl; mondtam hát neki egy jó négyszeres óradíjat amikor visszaértem Barcelonába, de azonnal rábólintott. Valahogy így kezdődött különös barátságom ezzel a nem hétköznapi emberrel. Albert az a bohókás, szétszórt, ezerötletes, corporate-ből besokallt reneszánsz típus volt, akit azonnal felszippant a startup világ, mert ez a vakhit hajtja az összes IT hype vizét és adja a startupper partik jó kontentjét; akinek mindenki kamuból veregeti a vállát hogy “brilliant idea”; de akit meg már nem tartja, mert a befektetők már nem veszik eléggé komolyan, ezért pár évnyi világmegváltónak induló ívelés után kiégve elhagyja az egészet. Így is lett, Albert azóta varázsgombás coachként terjeszti tanait valahol az instagramon. De akkor még startupper aranykora csúcsán volt, és én bírtam őt, az idealizmusát, a tettvágyát, a nagyravágyását és kezdődő kiábrándultságát. Albert csak ugyanarra vágyott, mint mindenki a businessben is: egy partnerre, egy bizalmasra, akivel megoszthatja a napi dilemmáit.

Így kerültünk fél évvel később Amszterdamba.
A küldetésem az volt, hogy támogassam őt önbizalmilag, intellektuálisan és kis testemmel felvonulva standja másik tagjaként a The Next Web konferencián, az IT világ egyik nagy európai hype-fesztiválján. Valahol a város csendesebb csatornáinál óriási területen egy csomó sátor meg csarnok, és benne a világ összes technológiai bullshitje összezsúfolva egy nagy nyüzsgő méhkassá az evangelisták és repi-ajándék gyűjtögető yuppie-k hadával. Aki nincs benne ebben az egész délibábos aranylázban (elég ideig), az nem ismeri a tech-világ nagyon furcsa atmoszféráját: az egész arra épül ugye, hogy vizionáriusok megálmodják a jövőt [insert cutting-edge technológiai buzzword here: chatbots, big data, machine learning, AI stb], és meg kell győzni a befektetőket és angyal-invesztorokat, hogy ez tényleg meg fog valósulni mondjuk egy év múlva ilyenkor, és ha elegen hisznek benne, és elég pénzt kalapoznak össze rá, akkor tényleg kap egy esélyt. Ez egy olyan new age-es, felfokozott lázálmos hippi életérzést ad, ami elsőre, kezdőként, fiatalként bárkit beránt, mert irgalmatlanul sok pénzt tömnek bele, nagy fun, sok színes ember, mindenki őrült technológiákon pörög és a jövőt véli látni. Aztán sok év után jössz rá, mennyire belterjes és buborék is az egész.

Hogy a lényegi spicy részre térjek lassan, történetünk ott kezdődött, ahol a Next Web konferencia sátrait a záróparti után már elkezdték lebontogatni és a szétdobált műanyag poharakat és flyereket összeszedegetni, mi pedig kiszakadva ebből a megcsinált világból kiléptünk végre a valóságba, és Amszterdam belvárosa felé vetettük magunkat, az “anything can happen” élményvadászat izgalmával egymás szavába vágva. Nekem nem volt sok bizodalmam, ahogy az egyik turistacsapda zugüzlet üvegpolcáról a fekete eladók az egyértelmű tapasztalatlanságomat nyugtázó kaján vigyorral átnyújtották kis papírtasakban a THC-val sült csokis muffint, de hát innen már nem volt visszaút, Albert lelkesedése vezetett, kénytelen voltam félredobni a kontrollfreakségem az összegyűrt papírtasakkal, és fejest ugrani az estébe.

A thai-vietnámi fúziós étteremben kezdtem megérezni az utolsó falatok pálcikával kergetése után. Hullámzott a laminált fapadló alattam, és az amúgyis izgalmas szenzoros percepcióim elkezdtek duplán tótágast állni. Valahogy a Quartier rouge egyik színes neonáztatta csatornájánál találtuk magunkat egy hídon átsétálva, a sokadik leszálló gép zúgott el a fejünk felett egészen közelről a Schiphol felé, én lubickoltam a szinesztéziákban és nem tudtam hogy kerültünk oda, mert a valóságot félpercenként leradírozták az emlékezetem táblájáról, és Albert lehúzott a padka szélére egy hosszú monológ után aminél mondatonként vesztettem el a fonalat, pedig a spanyolos angolja megértésével nem volt bajom. “Számomra ez nem pálya, engem a vadászat jobban érdekel“ - vágtam a szavába. “Értsd meg, nekem így megy, magányos vagyok” - mondta szinte sírva. “Hát jó, elkísérlek és leszek a szárnysegéded. Legalább felfedezek egy új világot”

Így kerültünk az egyik lefelé vezető lépcső bejáratához, ahol egy fehér nővérkeruhás és egy kopasz security csekkolta a táskánk, és már húzott is be az az ismeretlen és bűnös új világ valami tabuktól terhes édes izgalommal és hullámzó padlóval. Mint kiderült, a legtöbbnek van valamilyen tematikája, Albert egy nővérkéset talált nekünk aznapra. Hirtelen egy bárpultnál találtam magam buja neonfényektől szennyezetten, kezemben a welcome drinkkel próbálva úgy tenni, mint elsőéves egyetemistaként valamikor régen, amikor az ember önbizalmat színlelve eljátssza, hogy tudja mi is történik valójában. Először egy, majd egy másik magasszárú platformcipős fehér ruhás nővérke lépett hozzám és tette a karomra a kezét (amitől próbáltam nem nagyot ugrani). “Hello handsome, wooow how tall are you, how strong! Beatiful tattoos! Nice eyes! Want a private dance? Let’s sit and talk!” Kicsit sokként ért az újszerű élmény, hogy nők nyomulnak rám egy bárpultnál úgy mint otthon a férfiak, de a folyamatosan mozgó kockás kőpadlót szívesen cseréltem le egy piros bőrkárpitos fotel nyugalmára egy kis kerek asztal körül oldalt a szeparé félhomályában. A nővérkém bizalmasan közel ült hozzám és minden testbeszédével rámtapadva tett fel pár kérdést (“Where are you from? Ahhh Hungary, veeery niiice”), majd rekordidő alatt (kb 2 perc múlva) lombozott le a direkt kérdéssel, “so do you want to come to the back for a private dance?”, de nekem csak a harmadik visszautasításra esett le, hogy itt bizony kőkemény biznisz zajlik, és elsődlegesen nem beszélgetni vagyok itt.

Ezen a ponton én már nagyon jól éreztem magam és semmiféle private dance-re nem volt igényem, főleg nem egy feltűnően kelet-európainak tűnő akcentusú nővérkétől Amszterdam egy pincéjében, de mivel a szituáció amúgy békés volt, gondoltam átveszem az irányítást és bedobom az auDHD jupiteri kíváncsiságom és wannabe riportfotós rutinom. Elkezdtem szegény Szvetlánát kérdezgetni az engem érdeklő alap dolgokról, honnan jött, amúgy mit csinál civilben, és megpróbáltam meggyőzni arról, hogy a 100€ a private dance-ért talán egyikünknek sem lenne a legjobban kifizetődő, ennyiből inkább meghívom másnap egy reggelire és meséljen nekem.

Nem voltam biztos benne hogy mi rosszat mondtam, mert a sütitől vigyorogva összefolyó beszédemmel is udvarias voltam és teljesen ítélkezésmentes nyitottsággal bombáztam meg az interjúkérdéseimmel, de még annál is gyorsabban pattant fel és hagyott faképnél ahogy odarángatott.

Újra a bárpultot támasztva találtam magam, a welcome drinkem utolsó kortyait melegítve a kezemben, mint csóró elsőéves egyetemistaként anno az egyetlen sopronival ami kijött az ösztöndíjból kuporgatott sörpénzből. Albertet egy feltűnően magas és izmos nővérke az első két percben hátrarángatta a színfalak mögé private dance-re, őt nem kellett győzködni hogy a 100€-ja jobb helyen is landolhatna Amszterdamban. Így türelmesen vártam a bárpultnál és THC tágította pupillám a jeleneteken legeltettem, hátha megértek valamit ebből a neonfényben olvadó bűnös világból.

A központi diner-szerű piros bőrkárpitos asztaloknál egy zajos brit legénybúcsús társaság ült és láthatóan jól szórakozott. A nővérkék kevésbé. Időről időre betámadott egy-egy közülük, immár jóval barátibban rámállva, mintegy casually, hátha könnyebb préda leszek a briteknél, de az eddigi szokásos átlátszó bullshit-szöveggel: “oh hey, why are you just standing here so lonely?”. Azt hiszem már ők is unták az estét ahogy én Albert hosszúra nyúló private dance-ét, vagy csak a sokadik iterációnál sikerült végre eltalálnom azt a fajta “together against the world” hangnemet, amit még Izraelben hátizsákozva fedeztem fel valahogy: találj egy közös elégedetlenségi alapot, kezdj el panaszkodni az illetőnek úgy hogy ketten vagytok ebben a szívásban a világ ellen, és azonnal megvan a bizalom bárkivel fél perc alatt, három mondattal, és a cinkosod lesz, leengedve a védelmét. Amikor összekacsintasz a vendéglátósokkal, hogy “látom teltház van, hát kitartás kolléga”, és azonnal elengedi magát.

A nővérkék is már fáradtak voltak, unalmas este volt, nem ment a biznisz, mindenki csak beszélgetni akart, és a britek hőbörgő zajossága, amire Barcelonában azonnal megvetően rávágják hogy guiri, meg is adta a közös alapot. Mindegyikőjükkel csak pár mondatot sikerült beszélgetnem, valószínűleg mert a főnök figyelte őket (talán kamerán, mint a Guy Ritchie filmekben) és ugye nálam sem volt sikerük, de ezekből a mini-interjúimból összeállt lassan a kép, bármennyire is szét volt esve a tudatom. Mind idegen helyekről jöttek ide Amszterdamba vagy máshova, hogy ugye nehogy anyuka vagy tesó felismerje őket a szülővárosukban, szabadon választhatták meg a következő helyszínt, de valamilyen közvetítő szervezeten keresztül voltak. Jellemzően Kelet-Európa, lengyelek, csehek, ukránok, oroszok, magyarok — utólag hallottam, létezik egy teljes Borsod-utca is valahol itt. Jól kerestek, őrülten jól, olyannyira jól, hogy az alapkoncepció amivel mindenki nekiindul az önáltatásnak, miszerint “csak 1-2 év, amíg kicsit megszedem magam” sokszor az IT-ból oly jól ismert golden handcuff, a luxus arany bilincsévé válik, beleragadnak az életszínvonal-megszállottságba, mert a jó életet a nővérkézés után semmi más nem fogja ugyanígy biztosítani. Így találkoztam negyvenes-ötvenesekkel is, akik keserűen mesélték ezt — szabadulni próbálnak már mióta, de nincs más. És persze arról faggatni őket hogy mit csinálnak amúgy, vagy fűzni őket egy igazi randira több mint sértésnek számított. Egy kegyetlen és szomorú világ bontakozott ki lassan előttem, mire Albert előkerült a private dance-éről, letörölhetetlen üdvözült mosollyal az arcán.

Következő snitt, odafent a csatornák már jóval néptelenebb, hűvös partján sétálunk a holdfényben, és ő óriási izgatottsággal magyaráz, miközben próbálom a google maps-en ellenőrizni hogy hol is vagyunk és hova megyünk haza, ami nem egyszerű hadművelet, ha a süti hatása még mindig annyira erős, hogy elfelejtem mire kellett mire előveszem a telefont a zsebemből. Félpercenként törlődő emlékezet, a folyamatos képszakadások és teleportok semmihez sem hasonlítható élménye (egészen hasonlóan egy ADHD-s agyhoz) amit valahogy mégis átsző a hosszútávú memóriába már rögzült furcsa emelkedett érzés, hogy túl vagyunk a nagy kalandon, valami epic volt az este (az enyém is, még ha csak beszélgettem is és ez pont így jó). De Albert még jócskán benne van, őrült sebességgel magyarázza nekem milyen fantasztikus volt a portugál lány, próbálom közbeszúrni a kétkedésem hogy szerintem transzi volt, de láthatóan semmi sem hatja meg. Mert megadta a számát, miután kiderült hogy mennyire nem odavaló, és szeretné ha egy igazi férfi kimentené onnan, és Albert majd elviszi magával, vissza Barcelonába, és a tengerparton fognak élni. Szegény öreg barátom, hiába mondogattam neki hogy lehet hogy nem volt annyira őszinte, büszkén mutatta a telefonszámot a telefonjában.

Sétálunk kifelé a városból a szállás felé, cseng az a telefon, aztán pittyenés, és a spanyol szolgáltató gépi hangja.

A hívott számon előfizető nem kapcsolható.